Hello, menekültek !

Melanie Phillips könyvajánlója

 Tuvia Tenenbom, a legzseniálisabb és a legprovokatívabb megfigyelő, aki mindig hajszálpontosan tapint rá, mi rohad az udvarias társadalom felszíne alatt, most a németországi „menekültekre” irányította figyelmét. Legnagyobb meglepetésére -és nem kis döbbenetére – sokkal többet tudott meg Németországról, mint magukról a migránsokról – és ez a kép egy cseppet sem szívderítő.

Hello, menekültek című új könyvében a megszokott, de továbbra is megsemmisítő erejű taktikáját alkalmazza: szőke hajával, falstaffi pocakjával és meghatározhatatlan akcentusával kitűnően leplezi, hogy egy izraeli ultraortodox családban született és nevelkedett. Egyedülálló meglátásai abból a tényből fakadnak, hogy interjúalanyai közül sokan, akiknek felteszi álnaiv, de megdöbbentően közvetlen kérdéseit, azt tételezik fel róla, hogy antiszemita, akárcsak ők. És egyedülálló őszinteséggel nyílnak meg előtte.

A Hello, menekültek-ben korábbi szerep – személyisége, „Toby, a német” „Toby, a jordániaivá” vedlik át. Egy jordániai – európai vegyes házasság gyümölcsének beállítva magát arra használja fel folyékony arab tudását, hogy bejuthasson azokba a németországi menekülttáborokba, ahova a sajtó képviselőitől immár rutinszerűen tagadják meg a belépést.

És amit ott tapasztal, mélységesen sokkolja. Úgy találja, hogy a migránsokat tulajdonképpen elraktározták, embertelen körülmények között, tizenkettesével, olyan „szobákban” amelyek leginkább „konténereknek” nevezhetők. Az undorító ételeken sínylődő, munkanélküli menekülteket, akiknek szemlátomást semmilyen eszközük kiszabadulni celláikból, tulajdonképpen magára hagyta a német állam.

És ahol megfordul, mindenütt ugyanazt mondják neki az emberek : Angela Merkel hírhedt gesztusa, amellyel több mint egy millió migránst hívott meg az országba, arra szolgál, hogy lemossa Németország náci múltjának morális szégyenfoltját. És arra a következtetésre jut, ezt a gesztust nem a lelkiismeret diktálta. De hogy is diktálhatta volna, amikor ezeket az embereket ennyire a sorsukra hagyták? Ehelyett inkább arra szolgált, hogy megmutassák a világnak – és maguknak – hogy ez az egykoron náci állam mára a világ lelkiismeretévé vált. Más szavakkal: cinikus gesztus volt, amelynek semmi köze a lelkiismerethez.

És, ami még rosszabb, Tenenbom azt is felismerte, hogy a kollektív „lelkiismeret” nyilvános reklámozása legitimmé tette és kiprovokálta a nyílt antiszemitizmust. A németek ismételten, úton-útfélen azt mondják neki, hogy immár morális felsőbbrendűségre tettek szert a zsidókkal és a -szerintük - párját ritkítóan rasszista és gyilkos Izrael állammal szemben.

Ilyesmiket soha nem hall a szíriai menekültektől meg a többi migránstól. Csakis a németek traktálják vele. És úgy találja, hogy az „antirasszista” „emberjogi aktivisták”, akik egekig magasztalják Németország humanitárius gesztusát és még több menekült beengedését szorgalmazzák, valójában a velejükig rasszisták és antiszemiták.

Tenenbom már tisztában volt azzal, hogy Németországban még mindig izzik a zsidógyűlölet, és előző munkájában kíméletlenül be is számolt erről a komor felfedezésről. De most azt mondja, sokkal nyíltabban és keményebben zajlik. És azt mondja, ez azért van, mert a migránsok befogadása lehetővé tette Németországnak, hogy úgy érezze: végre lerázta magáról múltja bélyegét. Most újra szabad gyűlölni a zsidókat.

Ford. -kk -

A könyv az Amazonon e-book formátumban az alábbi linken rendelhető meg, angol nyelven