A békéhez vezető út

Daniel Pipes cikke 2016 decemberében jelent meg a Commentary magazinban  és az idén tavasszal útjára indított Izraeli Győzelem Projekt /Israel Victory Project (IVP) gerincét képezi. A Middle East Forum  oldalán is elérhető.

Az IVP-t az a felismerés inspirálta, hogy az elmúlt évtizedek folyamán számos, a palesztin rejekcionizmus legyőzésére irányuló diplomáciai kezdeményezés vallott kudarcot. A palesztin vezetők a gyengeség és a demoralizálódás jeleként értelmezték az izraeli engedményeket, és ezek csupán arra ösztönözték őket, hogy saját politikájuk, társadalmuk, gazdaságuk és kultúrájuk fejlesztése helyett még vérmesebb álmokat tápláljanak Izrael államának teljes megsemmisítéséről. Rá kell kényszeríteni tehát őket mentalitásuk megváltoztatására, és ez csak Izrael fölényes győzelme révén érhető el. A projekt célja elérni, hogy az érintett felek átgondolják hogyan számolhatják fel az arab – izraeli konfliktus kiváltó okait és gyökeresen megváltoztassák eddigi kontraproduktív stratégiájukat.

Az IVP mindeddig két ülést tartott, egyet 2017 április 27-én Washingtonban, egyet pedig 2017. július 11-én Jeruzsálemben 

A projekt munkatársai között olyan szakemberek vannak, mint Daniel Pipes, Melanie Phillips, Richard Kemp, Gregg Roman, stb.

Facebook -oldala: Israel VictoryProject

Jóllehet az elmúlt hónapok, de különösen az utóbbi néhány hét eseményei nem egészen az IVP munkatársainak az elképzelései szerint alakultak és az amerikai állásfoglalás is több csalódásra, mint reményre ad okot, a cikknek van aktualitása. Talán még több is, mint egyébként.

Sajnálatos módon az izraeli-palesztin diplomáciára illik az őrület klasszikus leírása : „ugyanazt a dolgot teszi újra meg újra és különböző eredményeket vár.” A kiindulópontok : földet békéért és a kétállami megoldás – melyeknek terhét főleg Izrael viseli – folyamatosan megmaradnak, függetlenül attól, hányszor vallanak kudarcot. Az a valami, amit a bennfentesek „békefolyamatnak” neveznek, sokat rontott az eredeti helyzeten. A nagyhatalmak azonban továbbra is ragaszkodnak hozzá, egyik diplomatát a másik után küldve Jeruzsálembe és Ramallába, szüntelenül abban reménykedve, hogy a tárgyalások következő fordulója átütő sikert hoz majd.

Az idő megérett egy újfajta megközelítésmódra, a probléma alapvető átgondolására. Ez Izraelnek azon a sikeres stratégiáján alapult, amely meglétének első 45 évében jellemezte. Az izraeli-palesztin diplomácia 1993 óta tartó kudarca is emellett az alternatív megközelítésmód mellett szól, amely azt hangsúlyozza, hogy Izraelnek nagyobb keménységet kellene tanúsítania a győzelem érdekében. Ez, talán paradox módon még maguknak a palesztinoknak is a javukra válna és az amerikaiakat is támogatásra motiválná.

I.A majdnem lehetetlen kompromisszum

Az 1917 -es Balfour -nyilatkozat óta a palesztinok és izraeliek ugyanazokat, de egymással homlokegyenest ellentétes célokat követtek.

Az új állam alapítása előtti években Amin al-Husseini jeruzsálemi főmufti egy rejekcionista/elutasító politikát fogalmazott meg, vagyis a zsidó jelenlétnek valamennyi nyomát el akarta távolítani a mai Izrael területéről [1] Azok az arab térképek, amelyek egy „Palesztinát” ábrázolnak Izrael helyén, ugyanennek a folyamatos törekvésnek a jelképei. A rejekcionizmus olyan mélyen gyökeredzik, hogy nem csupán a palesztin politikát, hanem a palesztinok életének nagy részét is áthatja. A palesztinok következetesen, energikusan és kitartóan viszik keresztül rejekcionista politikájukat. Ennek három aspektusa van: a cionisták demoralizálása politikai erőszak révén, Izrael gazdaságának tönkretétele kereskedelmi bojkottok által, és Izrael legitimitásának gyengítése idegen támogatás elnyerése révén.

Kép: tipikus arab térkép, amely „Palesztinát, a menyasszonyomat” Izrael nélkül ábrázolja

A palesztin fakciók közötti különbségek taktikai jellegűek: folytassanak-e tárgyalásokat az izraeliekkel hogy engedményeket csikarjanak ki tőlük vagy sem ? Mahmud Abbász az előbbi, Khaled Mashal az utóbbi megközelítésmód képviselője.

Izraeli részről majdnem mindenki egyet ért annak szükségszerűségével, hogy elfogadtassák magukat  a palesztinokkal (meg a többi arabbal és muszlimmal). A különbség ebben az esetben is taktikai jellegű. David Ben – Guriontól származik az a megközelítésmód, amely szerint a palesztinokat rá kell vezeti, milyen hasznuk származik a cionizmusból. Az övével homlokegyenest ellenkező álláspontot képvisel Vladimir Jabotinsky, aki azzal érvel, hogy a cionistáknak nincs más választásuk, mint megtörni a palesztinok konok akaratát. Ez a kétféle megközelítésmód, amelyben Isaac Herzog a Ben-Gurion-i, Benjamin Netanyahu pedig a Jabotinsky-i vonal örököse, képezi az izraeli külpolitikai viták alapját.

Ez a kétfajta törekvés – az elutasításé és az elfogadásé – alapvetően változatlan maradt egy évszázadon keresztül. A mai Palesztin Hatóság, a Hamász, a Munkáspárt és a Likud Husseini, Ben-Gurion és Jabotinsky egyenes ági leszármazottai. A változó ideológiák, célok, taktikák, stratégiák és szereplők annyit jelentenek, hogy a részletek változtak, jóllehet az alapok – figyelemreméltó módon – ugyanazok maradtak. A szerződések és a háborúk jöttek és mentek, de ezek csak kisebb változásokat eredményeztek. A sokfordulós küzdelmek meglepően csekély hatással voltak a végső célokra, a hivatalos megállapodások azonban (mint amilyen pl. az 1993 -as Osloi megállapodások) csak növelték az Izrael létével szembeni ellenszenvet s így kontraproduktívaknak bizonyultak.

A palesztinok Izraellel szembeni álláspontja végletes: elutasítás vagy elfogadás, igen vagy nem, középutak nélkül. Ez csaknem lehetetlenné teszi a kompromisszumot, hiszen a megállapodáshoz arra lenne szükség, hogy az egyik oldal tökéletesen feladja célját. Vagy a palesztinoknak kellene felhagyniuk a zsidó állam évszázados elutasításával vagy pedig a cionistáknak kellene lemondaniuk egy szuverén haza megteremtésére irányuló 150 éves törekvésükről. Minden, ami különbözik e két végeredménytől, csupán ideiglenes megállapodás lehet, amely csupán a konfliktus újabb fordulója számára szolgáltat kiindulópontot.

A kudarcba fúlt „békefolyamat”

A palesztinokat és az arab államokat az elrettentés taktikájával sikerült meggyőzni Izrael létének elfogadásáról. Rá kellett ébredniük, hogy a támadásoknak fájdalmas megtorlás a következménye – ez pedig az 1993 – 1948 közötti években megalapozta azt a sikersorozatot, amelyet Izrael stratégiai látásmódjával és zseniális taktikáival aratott. Ebben az időszakban az elrettentés olyan eredményesen működött, hogy az időszak vége felé az Izraellel ellenséges arab államok már egész más szemmel tekintettek az országra. 1948-ban a támadó arab seregek arra számítottak, hogy elpusztítják az újszülött zsidó államot, 1993-ban azonban Arafat már kénytelen volt egy megállapodást aláírni az izraeli miniszterelnökkel.

Az elrettentéssel azonban nem fejeződött be a munka. Az izraeliek ugyanis modern, demokratikus, gazdag és erős államot építettek – az a tény azonban, hogy a palesztinok, az arabok, a muszlimok – és a baloldalról is egyre többen elutasították, növekvő frusztráció forrásává vált. Izrael türelmetlen, növekvő lakosságának kezdett elege lenni az elrettentés kevésbé vonzó tulajdonságaiból. Ez ugyanis természetéből adódóan passzív, indirekt, durva, lassú, unalmas, megalázó, reaktív és költséges. Ráadásul nemzetközi szinten népszerűtlen is.

Ez a türelmetlenség vezetett el aztán ahhoz a diplomáciai folyamathoz, amely 1993 – ban az Osloi megállapodásokat megpecsételő kézfogással teljesedett ki a Fehér Ház gyepén. A Jasszer Arafat, palesztin vezető és Yitzhak Rabin izraeli miniszterelnök közötti Kézfogás  rövid ideig annak a fajta sikeres közvetítésnek a szimbólumává vált, amelynek révén mindkét fél megkapta azt, amit a legjobban szeretett volna: a palesztinok méltóságot és autonómiát, az izraeliek elismerést és biztonságot. A számos elismerés mellett Arafat, Rabin és Simon Perez izraeli külügyminiszter a Nobel Békedíjat is megkapták.

Kép.  Arafat, Peres és Rabin a közös Nobel -díjjal

Az egyezmények azonban rövid időn belül mindkét félnek csalódást okoztak. Valóban, jóllehet az izraeliek és a palesztinok nagyon kevés dologban értenek egyet, abban, hogy Oslo katasztrofális volt, majdnem mindenkinek azonos a véleménye.

Oslo előtt, amikor a palesztinok még izraeli ellenőrzés alatt éltek, Izrael támogatottsága idővel nőtt annak ellenére, hogy a politikai erőszak csökkent. A Nyugati Part és Gáza lakói ellenőrzési pontok nélkül utazhattak és juthattak el munkahelyeikre Izraelen belül. Profitáltak a törvényekből és abból a gazdaságból amely, anélkül hogy külföldi segélyektől  függött volna, több mint megnégyszereződött. Működőképes iskolák, kórházak létesültek és néhány egyetem is.

Jasszer Arafat azt ígérte, hogy a "a Közel-Kelet Szingapúrjává"  varázsolja Gázát de despotizmusa és Izrael ellen irányuló agressziója rémálommá változtatták birodalmát, amely jobban hasonlít Kongóra mint Szingapúrra. Mivel nem volt hajlandó azért lemondani az állandó forradalomról, hogy egy obskúrus állam hétköznapi vezetője legyen, arra használta fel az Oslói Egyezményt, hogy gazdasági függőséget, zsarnokságot, kudarcra ítélt intézményeket, korrupciót, iszlamizmust és halálkultuszt kényszerítsen a palesztinokra.

Az izraeliek számára Oslo nem hozta meg a konfliktus végét, amelyben reménykedtek. Ehelyett feltüzelte a palesztinoknak a zsidó állam megsemmisítésére irányuló ambícióját. És ahogy a palesztinok dühe növekedett, az Oslo után következő öt évben több izraelit gyilkoltak meg, mint az azt megelőző tizenöt esztendőben. Ugrásszerűen emelkedett az uszító beszédek és az erőszakos cselekmények mennyisége is – és ez a folyamat most, 23 évvel később is töretlenül zajlik. Mi több, a palesztinok delegimitizációs törekvései nemzetközi szinten is sokba kerültek Izraelnek, ugyanis a baloldal ellene fordult. Olyan újszerű anticionista jelenségek ütötték fel a fejüket, mint az ENSZ durbani rasszizmus elleni világkonferenciája vagy a Bojkott, Elszigetelés és Szankciók /Boycott, Divestment, and Sanctions (BDS) mozgalom.

Kép: A durbani rasszizmus ellenes ENSZ-világkonferencia a baloldali anticionizmus felbukkanásának kezdetét jelezte

Izrael szemszögéből az Oslóiengedékenység [politikája]  az 1993 – 2000 között eltelt 7 év között semmissé tette az előző 45 év sikeres elrettentés- politikáját. A 2000 – 2006 közötti hat évben az egyoldalú visszavonulások tovább csökkentették az elrettentés – politika hatékonyságát. A 2006 óta eltelt tíz év alatt nem történt számottevő változás.

Az oslói gyakorlat bebizonyította: a koncessziók, amelyekben az izraeliek részesítették a palesztinokat hiábavalók, amíg azok nem tesznek eleget saját kötelességeiknek. Az izraeliek gyengeségének jeleként Oslo tovább rontott egy egyébként is rossz helyzeten. Ennek a hagyományosan „békefolyamatnak” nevezett valaminek inkább a „háború folyamata” nevet kellene viselnie.

A győzelem kiügyeskedésének hamis reménye

Hogy miért fordultak ilyen rosszra a dolgok amikor olyan ígéretesnek tűnt ez a megállapodás?

Oslo összeomlásáért kizárólag Jasszer Arafatot, Mahmúd Abbászt és a Palesztin Hatóság vezetőségének többi tagját terheli a felelősség. Úgy tettek, mintha felhagynának rejekcionista politikájukkal és elfogadnák Izrael létét, valójában azonban új, kifinomultabb módokon, az erőszakot delegitimizációval helyettesítve törekedtek Izrael megsemmisítésére.

Nekik legyen mondva, az izraeliek szarvashibát követtek el, ugyanis téves előfeltevéssel vágtak bele az osloi folyamatba. Yitzhak Rabin gyakran foglalta össze ezt a hibát  a következő mondatban: „Nem a barátaitokkal köttök békét, hanem a legádázabb ellenségeitekkel”.[2]. Más szavakkal azt várta, hogy a háborúnak az aláírt dokumentumokkal szentesített jóakarat, az egyeztetés, a közvetítés, a rugalmasság, az önfegyelem, nagyvonalúság, kompromisszum vet majd véget. És ennek szellemében járt el kormánya meg örökösei is, akik a különféle engedmények széles skáláját fogadták el – még egy palesztin milícia  létrejöttét is engedélyezve – folyamatosan reménykedve abban, hogy a palesztinok a zsidó állam elfogadásával viszonozzák majd mindezt.

Ezt soha nem tették meg. Éppen ellenkezőleg, az izraeli kompromisszumok fokozták a palesztinok ellenségességét. Minden gesztus tovább radikalizálta, ingerelte és mozgósította a palesztin politikai gépezetet. Az izraeliek „béketeremtési” törekvéseit a demoralizálódás és a gyengeség jeleiként értelmezték. A „fájdalmas engedményeknek” köszönhetően a palesztinok egyre kevésbé tartottak Izraeltől, a zsidó államot sebezhetőnek tüntették fel, a megsemmisítéséről szőtt irredentista álmokat inspirálva.

Visszatekintve ez nem meglepő. Rabin jelszavával ellentétben az ember nem a legádázabb ellenségeivel köt békét, hanem inkább a volt legádázabb ellenségeivel. Ami legyőzött ellenségeket jelent.

Ez elvezet bennünket az én megközelítésmódom legfontosabb koncepciójához, mely szerint a győzelem, vagy akaratunk rákényszerítése az ellenségre azt jelenti, hogy vereségen keresztül kényszerítjük arra, hogy hagyjon fel háborús ambícióival. A háborúknak ugyanis, mint a történelem megannyi példája mutatja, nem a jóakarat, hanem a vereség vet véget. Aki nem nyer, az veszít. A háborúk általában akkor érnek véget, amikor a vereség az egyik felet kétségbeesésbe taszítja és amikor ez a fél lemondott háborús ambícióiról és beismerte a vereséget, és amikor ez a vereség annyira kimerítette, hogy már nem akar tovább harcolni. És fordítva: addig, amíg a két harcban álló fél háborús céljai elérésében reménykedik, a harc folytatódik vagy megvan a lehetőség az újraéledésére.

A gondolkodók és a harcosok már évezredek óta egyetértenek abban, hogy hadviselés helyes célja a győzelem. Ez a legfontosabb. Arisztotelész például azt írta, hogy „ a győzelem a tábornoki tisztség vége”, Dwight D.Eisenhower  szerint pedig a háborúban semmi nem helyettesítheti a győzelmet. A technológia fejlődése mit sem változtatott ezen az örök érvényű igazságon.

Kép: Arisztotelész, i.e. 384 -322

A XX századnak egyértelmű eredménnyel végződő konfliktusai: a második világháború, Kína – India, Algéria – Franciaország, Észak Vietnam – Egyesült Államok, Nagy – Britannia – Argentina, Afghanisztán – Szovjetunió és a hidegháború. A vereséget katonai csapások vagy gazdasági és politikai nyomásgyakorlás idézhetik elő. Nem szükséges hozzá a teljes katonai apparátus vagy a gazdaság megsemmisítése, a lakosság elpusztítása pedig végképp nem. Az Amerikai Egyesült Államok történelmének egyetlen veresége, 1975-ben Dél Vietnamban pl. nem gazdasági összeomlás, a lőszerkészletek elfogyása vagy harctéri kudarc miatt következett be (az amerikai fél megnyerte a harctereken vívott csatákat), hanem azért, mert az amerikaiak nem akartak tovább katonáskodni.

1945 valóban választóvonal. Ezt megelőzően a számottevő katonai fölény zúzta össze az ellenség harci vágyát, ezt követően azonban ritkán fordultak elő látványos harctéri sikerek. A harctereken tanúsított fölény már nem jelenti automatikusan az ellenség harci vágyának a megtörését is, mint egykor. Mint Clausewitz megfogalmazta, manapság már nem a tankok és a hajók, hanem a morál és az akarat nyomnak a legtöbbet a latban. Annak ellenére ugyanis, hogy a franciák elpusztították és lefegyverezték ellenfeleiket Algériában, az amerikaiak Vietnamban, a szovjetek Afghanisztánban, e nagyhatalmak mindegyike elvesztette háborúját. És fordítva, az arab államok által elszenvedett 1948 – 1982 közötti, Észak Korea 1950 – 53-as, Irak 1991-es és 2003 -as hadszíntéri vereségek nem jelentettek egyszersmind győzelmet ezek fölött az országok fölött és nem is adták meg magukat.

Amikor a vesztes fél megőrzi háborús céljait, a hadviselés folytatása továbbra is lehetséges, sőt valószínű. Az I. világháború idején elszenvedett vereség után a németek kitartottak céljuk, az Európa fölötti uralom megszerzése mellett és Hitlertől várták az újabb kísérletet. Ez arra késztette a Szövetségeseket, hogy a totális győzelmet tűzzék ki céljukként, megelőzendő, hogy Németország harmadszorra is megpróbálja. A koreai háború 1953-ban véget ért, de Észak és Dél egyaránt kitartott hadicélja mellett, így a konfliktus bármikor újraéledhet, akárcsak az India és Pakisztán közötti háború. Az arabok eddig valamennyi, Izrael elleni háborújukat elvesztették (1948-49, 1956, 1967, 1973, és 1982 ), de vereségeiket már régóta átmeneti jellegűeknek tekintik, amelyek újabb próbálkozásra sarkallják őket.

II. A győzelem nehéz munkája

Hogyan érhetné el Izrael, hogy a palesztinok felhagyjanak rejekcionista politikájukkal?

Kezdetnek íme egy színes csokor az elmúlt három évtized azon (egymást kölcsönösen kizáró) terveiből, amelyeknek az lett volna a céljuk, hogy Izrael számára kedvező módon vessenek véget a konfliktusnak. A leglightosabbtól a legkeményebbig ezek az alábbiakat foglalják magukba:

• A Nyugati Part területéről való visszavonulás vagy területi kompromisszumok a nyugati part területén belül
• Területek lízingelése a nyugati parti izraeli városokban
• Kreatív megoldásokat találni a Templom – hegy felosztására
• A palesztin gazdaság fejlesztése
• Egy jó palesztin kormány felkarolása
• Nemzetközi erők bevonása 
• Nemzetközi támogatás megszerzése (a Marshall Terv mintájára)
• Elszigetelődés ( fal építése)
• Annak hangsúlyozása, hogy Jordánia Palesztina 
• A nem lojális palesztinok megfosztása izraeli állampolgárságuktól
• A palesztinok eltávolítása az Izrael által ellenőrzött területekről

E tervekkel az a gond, hogy egyik sem foglalkozik a palesztinok harci vágya megszüntetésének szükségességével. Mindegyik kezeli a konfliktust anélkül, hogy megoldaná. Mindegyik trükkös módszerekkel akarja kiügyeskedni a győzelmet. És miként az osloi tárgyalások kudarcot vallottak, kudarcot fog vallani minden olyan program is, amely ki akarja vonni magát a győzelem kimunkálásának nehéz feladata alól.

E történelmi mintából következik, hogy Izraelnek csupán egyetlen lehetősége van arra, hogy elfogadtassa magát a palesztinokkal: vissza kell térnie a jó öreg elrettentés- politikához, megbüntetve a palesztinokat amikor azok agresszíven lépnek fel. Az elrettentésnek többnek kell lennie a kemény taktikáknál – amelyekre valamennyi izraeli kormány törekszik. Olyan módszeres politizálást kellene magában foglalnia, amely Izrael elfogadására és a rejekcionista politikával való felhagyásra ösztökéli a palesztinokat. Ez hosszú távú stratégiát tesz szükségessé, amelynek célja a mentalitás megváltoztatása.

A gondolkodásmód megváltoztatása nem szép és nem is kellemes folyamat, de az arányos és fokozatos válasz politikájára épül. Ha a palesztinok önmérsékletet tanúsítva változnak, akkor kíméletesen kell kezelni őket és így tovább. Az adott válaszok a speciális körülményektől függnek, így az alábbiak csak általános javaslatok arra, milyen példákat lehetne Washingtonnak ajánlani, a legszelídebbtől a legkeményebbekig:

Valahányszor a palesztin „mártírok” anyagi károkat okoznak, a javítások költségeit abból a durván 300 millió dollárból  kelljen megtéríteniük, amelyet az izraeli kormány minden évben átutal a Palesztin Hatóságnak. Az Izrael nemzetközi elszigetelésére és gyengítésére irányuló törekvésekre adott válaszként korlátozni hozzáférésüket a Nyugati Parthoz. Egy palesztin támadó likvidálása esetén a holttestet diszkréten és névtelenül eltemetni egy lakatlan területen. Amikor a Palesztin Hatóság vezetői erőszakra buzdítanak megakadályozni, hogy ezek a hivatalnokok visszatérhessenek külföldről a Palesztin Hatóság területére. Izraeliek meggyilkolására a Nyugati Parton levő zsidó városok területének növelésével válaszolni. Amikor a Palesztin Hatóság katonái izraeliek ellen fordítják fegyvereiket, ezeket elkobozni, az újak beszerzését megakadályozni, és ha ismételten sor kerül ilyesmire, megsemmisíteni a Palesztin Hatóság biztonsági infrastruktúrát. Amennyiben folytatódik az erőszak, az Izrael által szolgáltatott vizet és elektromos áramot korlátozni vagy elzárni. Lövöldözés, ágyúzás, rakétázás esetén elfoglalni és ellenőrzés alá vonni azokat a területeket, ahonnan a támadás érkezett.

Természetesen ezek a lépések homlokegyenest ellenkeznek azzal a konszenzus- szemlélettel, amely Izraelben tartja magát mostanság és amely a leges- legelső sorban arra törekszik, hogy a palesztinokat nyugalomban tartsa. De ez a rövidlátó szemlélet a világ minden tájáról, különösen az Egyesült Államok kormánya részéről érkező nyomásnak tudható be, és az a célja, hogy a Palesztin Hatóságnak kedvezzen. Kétségtelen, hogy e nyomás megszüntetése az itt hangsúlyozott, sokkal asszertívebb módszerek alkalmazására ösztönözné az izraelieket.

A valódi béketeremtés azt jelenti, hogy megtaláljuk a módját, hogy mentalitásuk megváltoztatására valamint a zsidók, a cionizmus és Izrael elfogadására kényszerítsük a palesztinokat. Amikor elegendő palesztin hagy fel az Izrael megsemmisítéséről szőtt álommal, hajlandók lesznek megtenni a konfliktus megszüntetéséhez szükséges engedményeket. Ahhoz, hogy véget vessen a konfliktusnak, Izraelnek a palesztinok több mint 50%-át kell meggyőznie arról: vesztettek.

Itt nem az a cél, hogy a palesztinok rajongjanak Cionért, hanem a háborús gépezet leállítása: az öngyilkos terrorista-halálgyárak felszámolása, a zsidók és Izrael démonizálásának levétele a napirendről, a zsidók Jeruzsálemmel való kapcsolatának elismertetése, az izraeliekkel való viszony normalizálása. A palesztinokkal akkor sikerül majd elfogadtatni Izraelt, amikor a fentebbi stratégia következetesen, hosszú időn keresztül való végrehajtását követően abba marad az erőszak és azt határozott hangvételű politikai kezdeményezések és olvasói levelek váltják fel. Szimbolikusan fogalmazva, a konfliktus akkor ér véget, amikor a Hevronban (Nyugati Part) élő zsidóknak nem lesz szükségük több biztonsági intézkedésre mint a Názáretben (Izrael ) élő palesztinoknak.

Kép: az izraeli határrendőrség Hevronba látogató izraeli turisták csoportjára vigyáz 2014 áprilisában

Azoknak, akik túlságosan fanatikusnak tartják a palesztinokat semhogy le lehessen győzni őket, ez a válaszom: ha a legalább ennyire fanatikus németeket és japánokat le lehetett győzni a II. világháború idején és aztán normális polgárokká változtatni, miért ne lehetne ezt most megtenni a palesztinokkal? Mi több, a muszlimok a történelem folyamán rendszeresen megadták magukat a hitetleneknek, amikor egy határozott túlerővel találták szembe magukat. Így volt ez Spanyolországtól kezdve a balkáni háborúig és Libanonig.

Izraelnek két szempontból is szerencséje van. Először is nem kell a nulláról kezdenie. A közvélemény-kutatások és más indikátorok azt mutatják, hogy a palesztinok meg a többi arab 20%-a következetesen elfogadja a zsidó államot. Másodszor, csupán a palesztinokat, ezeket a nagyon gyenge játékosokat kell visszariasztaniuk, nem pedig a teljes arab vagy muzulmán népességet. Az objektív tényezőket (gazdaság, katonai erő) nézve bármennyire gyengék is azonban, az Izrael elleni háborút a palesztinok szítják, így amikor felhagynak rejekcionizmusukkal, a többiek (pl. marokkóiak, irániak, malájok) levonják a következtetéseiket és idővel valószínűleg követik a palesztinok példáját.

Hogyan profitálhatnak a palesztinok a vereségükből ?

Bármilyen sokat nyerhetnek is az izraeliek a krónikus palesztin probléma megoldásából, ők már most is egy olyan sikeres, modern országban élnek, amely megtanult együtt élni a rá kényszerített erőszakkal és delegitimizációval. [4] A közvélemény-kutatások szerint például az izraeliek egyikei a világ legboldogabb embereinek, és az ország emelkedő születési rátája alá is támasztja ezt a benyomást.

Velük ellentétben a palesztinok nyomorognak és a világ leginkább fanatizált csoportját képezik. A közvélemény-kutatások szerint ők a nihilizmust választották. Melyik másik szülő ünnepli meg, ha gyermekeiből öngyilkos bombamerénylő lesz ? Hol élnek még máshol olyan emberek, akik fontosabbnak tartják azt, hogy ártsanak szomszédjuknak, mint hogy saját javaikat gyarapítsák? A Hamász és a Palesztin Hatóság olyan önkényuralmi rendszereket vezetnek, amelyek elnyomják tagjaikat és destruktív célokat követnek. A Nyugati part és Gáza gazdasága nagyobb mértékben függ a külföldről érkező ingyenpénztől, mint bármely másik hely a világon, ami egyszerre vált ki függőséget és kelt visszatetszést. Ahogy telik az idő, a palesztinok egyre mélyebben süllyednek vissza a középkorba. Egy tehetséges és ambíciózus nép, amelyet bezártak a politikai elnyomás, a kudarcra ítélt intézmények, egy szemfényvesztést, szélsőségeket, önrombolást dicsőítő kultúra világába.

Egy izraeli győzelem felszabadítja a palesztinokat. A vereség rákényszerítené őket, hogy kezeljék a helyén irredentista fantáziáikat és az üres forradalmi retorikát. A vereség azt is lehetővé tenné számukra, hogy szabadon élhessék a saját életüket. Ha megszabadulnának az izraeliek elleni genocídium rögeszméjétől, a palesztinokból normális emberek lehetnének, akik fejleszthetnék politikájukat, gazdaságukat, társadalmukat és kultúrájukat. A tárgyalások végre komolyan elkezdődhetnének. Mindent egybevéve, bár sokkal hátrányosabb pozícióból indulnak, a palesztinok többet profitálhatnának vereségükből mint az izraeliek a győzelmükből.

Ez a változás azonban nem lenne se könnyű se gyors: a palesztinoknak végig kellene járniuk a vereség fájdalmas útját, annak minden megfosztottságával, destrukciójával és kétségbeesésével, eközben pedig el kell taszítaniuk maguktól Amin al- Husszeini mocskos örökségét és be kell ismerniük évszázados tévedésüket. De a kanyarokat nem lehet levágni.

Az amerikai támogatás szükségessége

A palesztinoknak egy egyedülálló, az ENSZ-ből, újságírókból, aktivistákból, nevelőkből, művészekből, iszlamistákból és balosokból összeverődött globális támogató – csapat áll szolgálatában. Ők nem valami zavaros afrikai felszabadítási front, hanem a világ legkedveltebb forradalmi ügye. Ez nagyon megnehezíti és lelassítja a feladatot Izrael számára, kivitelezéséhez pedig az erős szövetségesek – mindenekelőtt az Egyesült Államok kormánya is nélkülözhetetlen.

Ahhoz, hogy Washington valódi segítséget nyújtson, arra lenne szükség, hogy ne ráncigálja vissza a feleket újabb tárgyalásokba, hanem határozott mozdulatokkal egyengesse Izrael útját a győzelemhez. Ez azt jelenti, hogy nem csupán az alkalomszerű izraeli erődemonstrációkat támogatja, hanem folyamatosan és módszeresen, nemzetközi szinten dolgozik együtt Izraellel, kiválasztja az arab államokat és másokat, hogy meggyőzzék a palesztinokat rejekcionizmusuk hiábavalóságáról: Izrael itt van, állandó jelleggel és széles körű támogatást élvez.

Ez azt jelenti, hogy támogatják Izrael fentebb felvázolt, határozott lépéseit a gyilkosok holttesteinek névtelein eltemettetésétől kezdve a Palesztin Hatóság felszámolásáig. Ez olyasfajta diplomáciai segítségnyújtást jelent Izrael számára, mint véget vetni a „palesztin menekültek” bohózatának és visszautasítani azt a követelést, hogy Jeruzsálem legyen Palesztina fővárosa. Magában foglalná a palesztinoknak juttatott előnyök megszüntetését is mindaddig, amíg el nem kezdenek dolgozni Izrael teljes és végérvényes elfogadásán. Tehát: semmi diplomácia, semmi elismerés államként, semmi anyagi támogatás, és természetesen semmi fegyver, no meg sokkal kevesebb katonai képzés a milíciának.

Izraeli – palesztin diplomáciáról korai beszélni addig, amíg a palesztinok nem fogadják el a zsidó államot. Az Osloi Egyezmények központi kérdései (határ, víz, fegyverek, szent helyek, a Nyugati -parti zsidó közösségek, „palesztin menekültek”) addig nem vitathatók meg eredményesen, amíg az egyik fél elutasítja a másikat. De a tárgyalások újra kezdődhetnek, és abból az örvendetes alkalomból, hogy a palesztinok elfogadják a zsidó államot, új oslói témákat is fel lehet majd vetni. Ezek azonban a távoli jövő kilátásai. Most egyelőre Izraelnek győznie kell.

ford: - kk -

A cikk a Periszkóp oldalán is elérhető

Megjegyzések

[1] Ezt a témát a Commentary 1997 decemberi számában elemeztem (Az arabok rejekcionizmusáról )

[2] Amit, érdekes módon a PFSZ egyik vezetője, Said Hammani már egyszer megfogalmazott, 15 évvel ezelőtt

[3] Ezeket a javalatokat részletesen tárgyaltam a Commentary 2003 februári számában : Szüksége van Izraelnek egy tervre? 

[4] 2000 – 2005  között a közlekedési balesetek miatti sérülések és elhalálozások száma 30.000 volt Izraelben, a terrorizmus – okozta sérüléseké pedig 2000 -re tehető

A szerzőről 

(Middle East Forum, Wikipedia )

Daniel Pipes (1949 szeptember 9) amerikai író, történész, kommentátor. A Middle East Forum alapítója (1994) és elnöke, valamint a Middle East Quarterly  című, negyedéves folyóirat kiadója, a Wikistrat egyik szakértője. Írásaiban az amerikai külpolitikára és a Közel – Keletre fókuszál. Fő témái: az iszlám szerepe a közéletben, az arab -izraeli konfliktus, Törökország. Már 1985 -ben figyelmeztette Európát és a nyugati világot a radikális iszlám terjedésének veszélyeire.

Lengyelországi zsidó szülők gyereke, akiknek sikerült az Egyesült Államokba menekülniük a nácik által megszállt Németországból. Apja, Richard Pipes a Harvard egyetem orosz témákra szakosodott történésze volt. Daniel Pipes is a Harvardon diplomázott 1978 – ban. Több évet töltött a Közel – Keleten: 1968-ban a Szaharában, 1969-ben a Sinai sivatagban, beutazta Nyugat- Afrikát, hogy az iszlámot tanulmányozza. Az ezt követő években, egyetemi tanulmányai idején is rendszeresen kiutazott. Megtanult arabul, a Koránt behatóan tanulmányozta. Doktori disszertációját a középkori iszlám története inspirálta. Ez lett első, 1981- ben kiadott könyve is (Rabszolga – katonák és az iszlám). A középkori iszlám iránti érdeklődése Khomeini Ayatollah hatalomra jutása és az iszlám forradalom hatására váltott át a modern iszlám irántira a hetvenes évek közepén.

1978 -1982 között világtörténelmet tanított a Chicago Egyetemen, 1983 -1984 között történelmet a Harvardon, a Haditengerészeti Főiskolán politikát és stratégiát 1984 – 1986 között 1982 – '83 között pedig a Külügyminisztérium politika-tervező testületének a tagja volt. Számos más felsőoktatási intézményben is tanított, többek között a Haifa, Princeton és Stanford egyetemeken. A Middle East Forum megalapítása előtt (1994) a Külpolitikai Kutatóintézet igazgatója volt, 2003-ban pedig George W. Bush kinevezte az Amerikai Béke- Intézet igazgatói tanácsába. Ez nagy felzúdulást váltott ki a demokraták és az amerikai csoportok körében, hiszen Mr. Pipes akkor is a fentebbi cikkben összefoglalt elveket vallotta az izraeli -palesztin megbékélés módjáról.

Közismert média-személyiség, több mint 100 újság közölte cikkeit, pl. a Los Angeles Times, New York Times, Wall Street Journal,Washington Post. Rendszeresen publikál olyan folyóiratokban, mint az Atlantic Monthly, Commentary, Economist, Foreign Affairs, Harper's, National Review, New Republic, Newsweek, Time és a The Weekly Standard. Tizenkét könyvet írt.

A szerző témához kapcsolódó cikkei:

How Israel Wins (Hogyan győzhet Izrael, 2017 március)
This Is the Moment for an Israeli Victory (Ez a megfelelő pillanat egy izraeli győzelemhez, 2016 december 31)
A Palestinian Defeat is Good for All  (Egy palesztin vereség mindenkinek jó lenne, 2016 december 28)

Magyarul:

Mennyire kell félnie Izraelnek az ISIS-től ? (Periszkóp)


Kapcsolódó:

Megtörjük a hallgatást: akik belülről szabotálják Izraelt