Eddig baloldali voltam, de már nem vagyok benne annyira biztos
John Matthews
Mi
változott tehát az elmúlt az évek alatt ? Az én értékrendem,
nézőpontom vagy a baloldalé ?
A
(téma) pontosabb mérlegléshez gyorsan végig kell fussunk egy
ellenőrző listán: vajon hiszek abban, hogy mindenkinek egyenlő
jogai vannak? Igen, teljes mértékben. Ellene vagyok-e bárminemű
csoport vagy faj hátrányos megkülönböztetésének? Igen. Hiszek
a nemek egyenlőségében ? Igen. Homofób vagyok? Nem. Hiszek-e
általában a fair playban és kiállok-e az elnyomottakért? Nagyon
is. Felemelem a hangom, amikor úgy látom, hogy az előbb említett
csoportok jogai sérülnek? Igen, valójában azt hiszem, még
túlzottan is.
Hogy
viszonyul vajon a baloldal ugyanehhez a listához? Biztos vagyok
benne, hogy azt mondanák, igaznak érzik a fentebbieket és
szilárdan tartják magukat hozzájuk. Néhány területen azonban –
pl . a diszkrimináció és az elnyomottakért való kiállás esetén
– az irányok összekuszálódtak az évek folyamán és esetenként
egyenesen ellentétesek más, alapvető értékeikkel.
De
annak teljes megértéséhez, hogyan és miért alakult ez ki, vissza
kell menni az időben néhány évet – tulajdonképpen 1969-ig és
Izrael államig, amikor Golda Meir miniszterelnök lett. Akkoriban –
figyelembe véve a jelenlegi helyzetet – egészen hihetetlen módon
a liberális baloldal imádta és ünnepelte Izraelt. Pontosan
beillett a megfelelő skatulyákba: egy mindössze 4 milliós, hős
új nép, amelyet számos ellenséges arab nemzet vesz körül,
mintegy kétszáz milliós populáció, amely megsemmisítésére
tör, a legelső női miniszterelnökök egyike egy férfiak által
dominált politikai palettán, egy olyan időszakban, amikor a nők
felszabadulási mozgalma egyre erősödött, és a kibuc, ez a
kimondottan idealista társadalmi-gazdasági kísérlet, amely számos
mezőgazdasági szövetkezetnek vált követendő modelljévé.
Izrael és a liberális baloldal között tulajdonképpen akkora volt
a szerelem, hogy a hatvanas évek végén és a 70-es évek folyamán
a brit diákok egyik kedvenc időtöltése volt kibucokban tölteni
nyári vakációikat. Ehhez képest most leginkább az izraeli
nagykövetség előtti demonstrációkon lehet látni őket.
Végül
pedig ezek azok az emberek voltak, akik túlélték a holokausztot.
És valóban, két évvel az 1967-es háború előtt elképzelhetetlen
lett volna, hogy a környező arab seregek győzhetnek, és a zsidó
népre ugyanaz a sors várna: hogy lemészárolják és szétszórják
őket, hogy egyszerű etnikumként térjenek vissza a többi
nemzethez. Egy másik diaszpóraként, ha úgy tetszik. A félelem és
a felháborodás akkora volt, különösen a liberális baloldal
körében, hogy számost tiltakozó csoport könyörgött az Egyesült
Államoknak: lépjen közbe és védelmezze meg Izraelt. Az Egyesült
Államok nem tette – részben, mert abban az időben Oroszország
az arab tábort támogatta, és ez közvetlen konfliktushoz
vezethetett volna Oroszországgal – de adott fegyvereket – ahogy
Oroszország is ellátta fegyverrel az arabokat.
Aztán
jött a háború és vége is lett. Mindössze hat nap alatt!
Jóllehet Izraelt meg lehetett tapsolni, amiért képes volt egy
ilyen gyors, stratégikus háborút megvívni, amelynek mindkét
oldalon olyan kevés áldozata volt, a dolog hátulütője az volt,
hogy a liberális baloldal már nem tudta olyan szerencsétlen
elnyomottaknak látni őket. A környező, ellenséges arab nemzetek
azonban még mindig sokkal többen voltak náluk, hat évvel később
pedig egy sokkal koncentráltabb és szervezettebb támadást
indítottak – ez volt a Yom Kippuri háború – ahol is egy adott
pillanatban [az arabok] vészesen közel álltak a győzelemhez –
mielőtt végleg bedobták volna a törölközőt.
A
következő évtizedekben kínos flört vette kezdetét a baloldal és
a palesztin ügy képviselői között. Utóbbit különösen
módszerei tették szalonképtelenné. Hiszen még ha igaz ügyről
lett is volna szó, ugyan melyik, magára valamit is adó baloldali
aktivista lett volna képes tiszta lelkiismerettel
repülőgép-eltérítőket támogatni, olyan embereket, akik
meggyilkolnak egy fél olimpiai csapatot és férfiakat, nőket,
gyerekeket robbantanak fel kávézókban, szállodákban,
szórakozóhelyeken és bevásárlóközpontokban ? Ellentmondásos
módon a palesztinokat csak azt követően kezdték teljesen
elszigetelt és hátrányos helyzetű csoportként kezelni, hogy 2002
– 2006 között megépült a biztonsági kerítés. Innentől
kezdve azonban a baloldal szemében ők álltak a legelső helyen a
hátrányos helyzetűek rangsorában, kiszorítva onnan Izraelt.
Gázában – ahol a nők virágot adtak az izraeli katonáknak a telepesek kivonulásakor – a kezdeti remények romba dőltek a Hamász hatalomra jutásával. Folyamatos, Izraelre záporozó rakétáik miatt a térség még elszigeteltebbé vált.
Utólag nem győz tűnődni az ember, hogy a palesztin vezetők – látva hogyan reagált Nyugat harmincéves, főleg civilek ellen irányuló terrorkampányukra – nem kezdtek-e azon töprengeni, milyen más módszerekkel harcolhatnának ügyükért a jövőben. Természetesen a biztonsági kerítés felépülése megnehezítette jövőbeli bombázási projektjeiket – így a propaganda maradt számukra a legütősebb megoldás. Könnyen belátható tehát, miért törekedtek arra a palesztinok, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki leendő civil áldozataikból. Következésképpen ezeket a veszteségeket erősen eltúlozták, a történteket pedig elferdítették. És minden adandó alkalommal sebesült vagy halott gyerekek fotóinak dömpingjével árasztották el a világot. (…)
Nem
nehéz tehát belátni, miért indult el ebbe az irányba a
palesztin- és az arab média nagy része. Egy hagyományos
konfliktusban ugyanis nem sok esélyük lett volna. Az övékénél
sokkal nehezebb megérteni azonban a liberális baloldal -, de még
inkább a nyugati sajtó álláspontját. Jó kérdés, miért nem
kérdőjelezte meg senki ezeket a statisztikákat és ezt a
stratégiát, vagy – ami még fontosabb – miért nem tette senki
szóvá a nyilvánvalót.
„Nincs sok alapod civil veszteségeid miatt panaszkodni, amikor 30
éven keresztül terrorista bomba-merénylet kampányt folytattál
Izrael ellen és szinte kizárólag civilek voltak a célpontjaid.”
De
ilyesfajta valóságtesztre csak a lehető legritkábban került sor.
És
ahogy telt az idő, ez az egyoldalú palesztin propagandagépezet
egyre inkább mozgásba lendült, mindaddig, míg már nyomokban sem
emlékeztetett a valóságra és nem volt ami kiegyensúlyozza. A
biztonsági falat rövidesen „apartheid falnak” titulálták
(figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ha ez lett volna a fő
cél, akkor 1949-ben épült volna meg, nem pedig 55 évvel később,
annak a legsúlyosabb terrorkampánynak a kellős közepén, amelyet
egy nép valaha elszenvedett); a palesztin helyzetet néha a
holokauszthoz hasonlítják (figyelmen kívül hagyva azt a tényt,
hogy ott több millió áldozatról volt szó, illetve hogy
Szíriában, az egyik legutóbbi, csak nehézkesen párhuzamba
állítható konfliktusban pedig öt év alatt ötször annyi muszlim
vesztette életét, mint Izraelben 65 év alatt.) Az oly sűrűn
emlegetett „etnikai tisztogatás” fogalma sem állja meg a
helyét, hiszen Gáza és Júdea- Szamária népessége most csaknem
ötmilliós, ami azt jelenti, hogy a palesztin lakosság
megnégyszereződött 1948 óta. És magában Izraelben is – amiről
a baloldal oly szívesen megfeledkezik – további 1, 7 millió
muszlim él, tehát majdnem háromszor annyi, mint ahány palesztin
korábban kitelepült.
Aztán,
amikor látod, hogyan menetelnek a palesztinokkal a liberális
baloldaliak és a diákok, közösen kántálva: „A folyótól a
tengerig Palesztina szabad lesz” - lényegében a térségben élő
zsidók eltávolítását vagy megsemmisítését követelve – és
látod, hogy alig különböznek egy elvakult rasszistától vagy a
régi idők náciitól, vagyis a mindenkori baloldal történelmi
ellenpólusaitól – felismered, mennyire kicsúsztak a dolgok az
irányítás alól. Biztos vagyok benne, hogy ha ezt a 60' -70'-es
évek Izraelt támogató tüntetéseinek diák résztvevői látnák,
szédelegnének az undortól, „Hát
nem látjátok, hogy pont azokért a dolgokért tüntettek, amelyek
ellen annyit harcoltunk azokban az években? Azt követelitek, hogy
az összes zsidót távolítsák el a térségből. Nem fogjátok
fel, milyen égbekiáltó rasszizmus ez? Lényegében ellentmond a
baloldaliság összes elvének, amely olyan fontos volt számunkra
egykor.”
ford: -kk -
A szerzőről
John Matthews Magyarországon is
ismert, angol bestseller író. Magyar nyelven is elérhető könyvei:
Excalibur , Kalózok A magát meggyőződéses baloldalinak tartó szerző azt fejtegeti
cikkében, hogy ugyanazokat az értékeket vallja, mint
évekkel ezelőtt, a magát liberálisnak és progresszívnek tartó
baloldal. Mégis, az utóbbié – akivel elvileg azonos álláspontot képvisel - sokkal inkább emlékeztet régi idők nácii szemléletére.
Palesztinokat támogató, „jogvédő” meneteléseik is inkább a
„végleges megoldást” követelő fasiszta tüntetések
hangulatát idézik, semmint '60 -'70-es évekbeli diáktársaikét,
akik még büszkék voltak Izraelre. Dilemmájával nincs egyedül.
Ezt a kérdést sok más, az emberi jogok, az elnyomottak védelme,
az igazságtalan diszkrimináció minden formája elleni harc iránt
elkötelezett publicista is felteszi manapság. A terjedelmes írás
néhány idevágó részletét akkor is jó ötletnek tűnt
lefordítani, ha néhány más sarkalatos kérdésben Matthews sajnos
olyan nézeteket vall, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a
valósággal. (Véleménye szerint például a kétállami megoldás valódi megoldás lehetne, nem pedig egy újabb, a meglévőknél nehezebben ellenőrizhatő terrorfészek létrejöttének garanciája, a Likudnak toleránsabban kellene kezelnie a
palesztin terrort, a brit EDL iszlámkritikus magatartása az
iszlamofóboiában gyökeredzik, stb.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése